Bálint Ágnes

A táncoló gyertyanép

(megjelent Az én újságom-ban 1943 karácsonyán)

Élt egyszer egy szegény révészlegény, aki napjában számtalanszor átevezett a Dunán a nehéz ladikkal. Keserves munka volt, és néha már nem is érezte a karját a fáradtságtól. Ott lakott a révben egy kis révészkunyhóban, és a révészgazdáéknál kapott enni, meg néha egy-egy rongyos ruhát. Ez volt a fizetése, pénzt nem kapott soha, és így nem is vehetett magának semmit. Hej, pedig mennyire vágyott egy szál gyertyára, hogy a sötét kunyhót olykor kivilágíthatná. Ha lement a nap, sötét lett a kunyhóban és a kunyhón kívül. A révészlegény ilyenkor elábrándozott azokról az emberekrõl, akik esténként körülülhetik a melegfényű lámpát vagy gyertyát, és a szép világosságban bizonyára nem támadnak keserű gondolataik.

Hiába vágyott rá azonban, hogy a kunyhóba világosságot vigyen. Ült továbbra is a sötétben, és harag, szomorúság volt a szivében

Egyszer nagyon csúnya déli szél fújt, hogy a tarjos hullámok át- meg átcsaptak a ladikon. Nem is jött senki a révbe, hogy vinnék át a túlsó partra. Csupán egy öregember akart átkelni mindenáron, aki messzi búcsúra igyekezett gyertyáival és mézeskalácsaival. A révészlegény előszőr húzódozott, mert ilyen csúf időben még nem járt a vizen, de amikor meglátta a kisebb-nagyobb fehér és színes gyertyákat, így szólt:

 – Adj egy szál gyertyát, s akár a világ végére is elviszlek.

Az öregember elővett egy szép szál gyertyát, fehéret, mint a hó és hosszút, mint a karom. A legénynek adta, és az most már szívesen átevezett a túlsó partra. Baj nélkül ért vissza is, és este boldogan gyújtotta meg a fehér gyertyát. Világos lett a kunyhóban, és csak most látszott igazán, milyen nagy itt a nyomorúság. Rozzant deszkák, rozsdás, törött szögek, száraz moha a rések közt, ebből épült a fiú otthona, s egy tuskóra emelt malomkő volt az asztala. Erre állította az égő gyertyát, és ahogy a gyertyalángba nézett, úgy érezte, szíve átmelegszik, lelke fényesedik.

A gyertya oldalán olvadt viaszcseppek gördültek le a malomkőre, és igazán különös, de minden viaszcseppnek volt valami alakja. Ez cilinderes úrhoz hasonlított, az nagykalapos, krinolinos kisasszonyhoz. Összekapaszkodva táncba kezdtek, s ezalatt a gyertya oldalán újabb viaszcseppek gurultak le, s mind más alakot öltve szintén táncba kezdtek. A rücskös, szürke malomkövön egyre több fehér figura táncolt. Egyszer csak egy utas, aki véletlenül benézett a kunyhó ablakán, megzörgette az ajtót.

 – Hé, te legény! - kiáltotta. - Add el nekem ezt a gyertyát a táncoló néppel együtt. Beteg a kislányom és tudom, ha ezt a sok furcsa figurát táncolni látná a gyertya fényében, mindjárt meggyógyulna.

Annyi pénzt dobott az asztalra, hogy a révészfiú mindjárt látta, ezen házat és még földet is vehetne. Odaadta hát az idegennek a gyertyát, s amint azt eloltották, mindjárt megmerevedett, mozdulatlanná vált a gyertyanép. Az idegen a kalapjába szedett minden figurát, de kettőt a legény megtartott magának. Az egyiknek korona volt a fején, fehér viasztőr az oldalán és hegyes sarukat viselt. A másiknak kerek kalapja volt, bokorugró szoknyája és a táncnál két liba kísérte.

A révészlegény átevezett az idegennel a túlsó partra, és ez volt azz utolsó evezése, mert másnap házat vett, födet és mindent, ami egy gazdasághoz kell. Meg is nősült, és amikor este meggyújtották a menyegzői asztal gyertyáit, a polcon ünnepélyesen táncolni kezdett a két viaszfigura és a libák. Erre aztán a vendégek is mind táncraperdültek.