A BÖGREFÜL
Az erdészék
Ilonkája reggelente korán felkelt, és lesöpörte
a tornácot meg a lépcsőt. A ház előtti
madárcseresznyefáról így ősszel mindig
sok levél pergett a lépcsőre.
Egy reggel a száraz
falevelek között megcsörrent valami. Ilonka szétkotorta
seprőjével a szemetet, és egy törött bögrefület
talált.
- No most megvagy!
- kiáltott örömmel. - Már régen vadászom
rád!
A kacskaringós, aranycirádás bögrefül Ilonka öccsének kedves játéka volt. A kisfiú néha órákig is elüldögélt a homokban, s kezében a bögrefüllel dalolgatott, beszélgetett magában. Mikor azonban erre ráunt, egyszerűen eldobta a bögrefület, ahol éppen eszébe jutott, nénje nagy bosszúságára.
- Micsoda rendetlenség!
- szokta Ilonka az öccsét szidni. - Törött cserepekkel
szórod tele az udvart!
Most még korán
volt, öcsi aludt, és álmában sem sejtette, hogy
a bögrefül Ilonka szemétlapátján a hátsó
udvarba utazik, a régi kúthoz. Ebbe a kiszáradt kútba
dobálta Ilonka a szemetet. Ma különös örömmel
tette ezt, hiszen a száraz falevelekkel, cérnaszálacskákkal,
csirke tollakkal együtt a bögrefül is alászállt
a kút mélyére.
Ilonka lábujjhegyre állt, és mélyen a kút fölé hajolt. Szeretett volna lelátni a kút fenekére. Ekkor történt a baj. A régi, korhadt kútkáva felső deszkája letörött, és Ilonka, egyensúlyát vesztve,
a kútba zuhant.
Mikor az ijedtségtől magához tért, lent ült a kút fenekén, bársonyos mohán és sárga faleveleken. Szerencsére a kút nem volt túlságosan mély, így
Ilonka nem ütötte meg magát.
- No, most jó sokáig ülhetek itt! - gondolta elszontyolodva. - Apa már az erdőt járja, édesanya pedig ma későn
kel fel, mert este sokáig varrt.
Bánatosan körülnézett, s nagy meglepetésére a kút terméskő falában ajtócskát fedezett fel. Az ajtócskát is moha lepte be, alján narancssárga penészgombák virítottak, kilincse csupa rozsda volt. Ilonka bátortalanul lenyomta a rozsdás kilincset, s az ajtócska csikorogva-nyikorogva kinyílt. Sötét folyosó tárult a kislány szeme elé. Igazán soha nem lett volna mersze elindulni ezen
a komor földalatti úton, ha a folyosó mélyéről
nem hall valami különös csörömpölést
vagy csilingelést.
- Meg kell néznem, mi lehet az - gondolta, és elindult a sötétben tapogatódzva. Haja teli lett pókhálóval. Néhol bokáig süppedt a nyirkos talajon. Végre oszladozni kezdett a sötétség, és sok bukdácsolás után Ilonka egy földalatti tóhoz ért. Természetesen itt nem sütött
a nap, de mégis derengett valami kellemes fény, úgy, hogy Ilonka jól láthatta a virágokkal, bokrokkal, fákkal borított szigetet a tó közepén. Onnét jött a különös csilingelés vagy inkább zene.
- De jó volna a szigetre átevezni! - sóhajtott Ilonka vágyakozva.
Alig mondta ezt ki, hófehér hattyú úszott oda hozzá. Tollainak vége aranyfényben csillogott. Csőre is, mintha színaranyból
lett volna.
- ülj a hátamra - mondta a hattyú szelíden és kedvesen. Ilonka nem kérette magát. A hattyú nesztelenül siklott vele a vizen át, mintha üvegen csúszott volna.
- Soha még ilyen jól nem utaztam, kedves hattyú! - hálálkodott Ilonka, mikor kikötöttek a sziget partján. - Köszönöm, hogy segítettél rajtam.
Ebben a pillanatban a hattyú összezsugorodott, és a víz alá bukott. Ilonka utána kapott, s mikor kezét a vízből
kiemelte, tenyerén ott feküdt a kacskaringós, aranycirádás
bögrefül. Ilonka értetlenül nézett rá, s végül a tóba hajította. Azután elindult a fák és virágos bokrok között arra, amerről a zenét hallotta.
A sziget közepén, galagonybokrokkal szegélyezett tisztáson szólt a zene, és ütemére sokan táncoltak. Ilonka nyomban kitalálta, hogy valami erdei bálba cseppent. Nem kell azonban mondani, hogy
rendkívül furcsa bál volt. így például alig lépett ki Ilonka a pirosbogyós galagonyabokrok közül,
nyomban táncrakérte valaki, akinek nem volt feje, sőt nyaka sem. Egy törött palack vitte Ilonkát táncba, vastag zöld üvegből való söröspalack, tarka címkével a hasán. Ilonka igazán nem tudta, mit vegyen inkább szemügyre: a tarka-barka címkét-e táncosa hasán, esetleg annak törött nyakát, vagy a mellettük táncoló konzervdobozt - melyben hajdan olajos halat tartottak - s most élvezettel táncoltatott egy
fonnyadt krumplit. Fás karalábé lejtett el mellettük
hosszú vékony kukoricacsutka karján. Egy sárgaréznyakú villanykörte a tánc hevében összeütközött egy csorba köcsöggel, s izé-porrá törött. Táncosa - egy szőrevesztett üvegmosó kefe - tanácstalanul körülnézett, azután lekérte Ilonkát a törött palacktól.
- Kitűnő hangulat van ma itt! - mondta barátságosan. Ilonka rásandított. Úgy rémlett neki, ismeri táncosát, még a tavalyi paradicsombefőzés alkalmával vele mosta
ki az üvegeket. ő maga hajította le a kútba is,
a többi szeméttel, ócskasággal együtt. Igazán
nem gondolta, még akkor, hogy mint báli táncost fogja
viszontlátni.
- Olyan furcsa itt minden! - rebegte Ilonka. - Nem is tudom, nem álmodom-e?
- Nincs ebben semmi furcsa! - nyugtatta meg az üvegmosó kefe. - Persze, itt is vannak egyesek, akik azt mondják. Ha már egyszer a szemétbe
kerültünk, nincs más hátra, mint várni, míg elkorhadunk. én azonban azt mondom, jókedvünket így szemétbe dobva is megőrizhetjük, ez csak javít a sorsunkon.
- Ne forogjunk tovább! - esengett Ilonka - minden kavarog körülöttem, úgy látszik, elszédültem.
Az üvegmosó kefe udvariasan kivezette a táncolók közül a galagonyabokrok mögé.
- Itt megpihenhetsz. Jómagam még fordulok egyet-kettőt.
Ilonka egyedül maradt. Körülnézett, mire ülhetne le. Egy közeli
lugasban gyönyörű fehér hintaszéket látott,
aranyrojtos párnákkal. óvatosan beléereszkedett,
mert még mindig szédült, és nem akarta, hogy
a hintaszék ringásba jöjjön. Szemét lehunyva
pihent egy kicsit. Közben a hintaszék lassacskán ringani
kezdett magától. Ez a ringás azonban nem volt kellemetlen,
Ilonka cseppet sem szédült tőle.
Mikor szemét felnyitotta, elámult. Az imént még néptelen liget tele volt emberekkel. Fiatalok és öregek, kisfiúk
és kislányok sétáltak, futkostak, vagy a fűben
üldögélve beszélgettek. úgy látszott,
hogy a lugasban ringó hintaszéket senki sem vette észre.
Pedig a hintaszék egyre nagyobbakat lendült, mindig magasabbra
emelkedett. Ilonka valami furcsát érzett, de nem szédülés
volt az, hanem valami más, maga sem tudta mi az.
- Valami nincs rendben - mondogatta magában. - Csak tudnám, mi lehet.
Végül rájött, hogy valahányszor magasba lendül a hintaszékben, az emberek arcát másmilyennek látja, merőben másnak, mint lentről nézve. Ott sétált például két asszonyság, egymásba karolva. Kedvesen mosolyogtak egymásra beszélgetés közben, de valahányszor
Ilonka a magasba lendült, úgy tűnt neki, hogy a két
asszonyság arca eltorzul a gyűlölettől. Amott egy fához szigorú arcú öregúr támaszkodott. A magasból nézve arca lágy volt és szelíd. A gyepen egy kisfiú ácsorgott zsebre tett kézzel, gonosz, vásott arckifejezéssel. Fentről azonban ijedtnek és megszeppentnek látszott.
Az arcoknak ez a szakadatlanul váltakozó játéka megrémítette és kifárasztotta Ilonkát. Erősen belekapaszkodott a karfába, és a lendület fokozatosan csökkent,
a hintaszék lassan megállt.
- No, ebből elég volt! - sóhajtott Ilonka, és talpraugrott. Megfordult, hogy szemügyre vegye, mi is mozgatta voltaképpen a intaszéket. De hol volt már akkor a hintaszék, aranyhímes, aranyrojtos párnáival? A fűben csak a bögrefül hevert.
Ilonka megriadt, és futni kezdett. Félt már a bögrefültől, amely a legváratlanabb alakokat képes magára ölteni. Futott, amíg lélegzettel bírta, azután leroskadt a fűbe egy mohos szikladarab tövében. Pár percig üldögélhetett itt, mikor a szikla hasadékából
fehér kígyó bújt el? A kígyó hátán arany pikkelyek csillogtak, fején kicsi aranykorona volt.
Ilonka összerezzent.
- Te mérges kígyó vagy? - kérdezte reszketve.
A kígyó felemelte fejét, és mozdulatlan aranyszemével Ilonkára nézett.
- Ne félj tőlem! - sziszegte. - Azért jöttem, hogy megvédjelek.
- Mit? - akarta kérdezni Ilonka, de nem jött hang a torkára. Mert abban a pillanatban, mikor a kígyó köréje siklott, és fehér kört formált a fűben, hatalmas szürke patkány
rontott elő a fák közül.
- Jaj, de borzasztó! - sikoltott a kislány.
- Ne félj! - sziszegett újból a kígyó. - Megvédelek!
Csakugyan, a patkány nem merte átugrani a kígyóformálta kört. Izgatottan futkosott, ugrált a körön kívül,
szeme vörösen izzott, fogait csattogtatta. Ilonka inkább
volt félholt, mint eleven a rémülettől. A szörnyű
patkány azonban nem merte átugrani a kígyót, hanem visszahúzódott a fák közé, és kisvártatva minden elcsendesedett.
Ilonka fellélegzett.
- Mi volt ez? - kérdezte, még mindig remegve.
- Ez volt az unalom. - válaszolt a fehér kígyó. - őrizkedj tőle, amíg élsz! Soha többé nem fogsz
találkozni vele ilyen formában, de mindig körötted fog settenkedni, láthatatlanul.
- és ki véd meg tőle, ha már te nem vonsz körém bűvös kört? - kérdezte Ilonka. A fehér kígyó
közelebb csúszott hozzá, és fülébe sziszegte:
- Az unalomtól megvéd a képzelet. Az a képzelet, amely a legszürkébb munkát is érdekessé teszi, amely a legegyszerűbb szobát is betölti színnel, derűvel, az a képzelet, amely ezer játékos alakot tud adni akár egy törött cserépdarabnak is!
és mikor a kígyó ezt mondta, egészen kicsi lett, kicsi és vékony, és Ilonka előtt a fűben megint a bögrefül feküdt. De a kislány most már nem félt tőle. Megsimogatta, köténykéje zsebébe rejtette, és elindult hazafelé. Otthonosan járt, mintha ismerte volna az utat.
Cseppet sem csodálkozott, mikor egy hidat talált, amely a partra vezetett. Ott hamarosan ráakadt az ösvényre, és kis idő múlva újra ott lépkedett a nyirkos levegőjű földalatti folyosóban. A korhadt ajtócskához érve már hallotta fentről édesanyja aggódó kiáltását:
- Ilonka, leánykám, lent vagy a kútban? Felelj! Olyan homály van a kút mélyén, hogy nem látok semmit!
- Itt vagyok, itt vagyok! - kiáltott Ilonka vidáman. - Nincs semmi bajom, de nem tudok kimászni, engedjétek le a létrát!
Miután szerencsésen kimászott a kútból, megkereste öcsit. öcsi a lépcsőn ült, szeméből mogyorónyi könnyek potyogtak.
- Nem találom a bögrefület! - panaszkodott. - Pedig olyan jó játék! Ha akarom, lovacska, ha akarom, kígyókirály, ha akarom....
- Hintaszék - fejezte be Ilonka a mondatot. Azzal elővette zsebéből a bögrefület. öcsi boldog kiáltással nyúlt érte.
- Máskor vigyázz rá jobban! - mondta neki Ilonka. - Ne dobáld el szanaszét, látod, most is majdnem a régi kútba került a szeméttel.
Mást nem mondott, mert nem volt benne egészen bizonyos, hogy különös földalatti sétáját nem úgy álmodta-e?
Vissza a nyitólapra
|