"ÉLETEM FÉNYPONTJA A TÉVÉ VOLT"


A televíziózás hőskorában még minden másképp volt.
A kulturális élet különböző területeiről verbuválódott, gyakorlatlan munkatársaknak maguknak kellett megmászniuk a műsorkészítés egymásra épülő stációit, miközben a rögös úton legfeljebb néhány külföldi példára hagyatkozhattak. Felértékelődött az egyéni kreativitás, ugyanakkor a mainál jóval erősebb volt az "egy hajóban hajózunk" kellemesen meleg érzése. A kollégák lelkesen figyelték egymás műsorait, gratuláltak, vigasztaltak, tanácsokat osztogattak.
Bálint Ágnes is a semmiből kezdte felépíteni a gyermekműsorokat, a "minden lehetséges" eufóriájában. Az a kor még nem ismerte a mai szerkesztők életét megkeserítő korlátokat. Az ő praktikus, kedves és egyéni ötletei legtöbbször elfogadásra találtak, hosszú ideig még pénz is került a megvalósításukra. Sikerélményei voltak, megvalósíthatta önmagát. Évtizedekig ömlöttek hozzá a pozitív visszajelzések az egész ország területéről, nem csak a gyerekektől, hanem a felnőttektől is.
Szerencsés embernek tudta önmagát, mert azt csinálhatta, amit szeretett. Egy visszatekintésben ezt írta: "Életem fénypontja a tévé volt."
E lelkes kor érzékeltetésére álljon itt egy írása egy régi-régi Rádióújságból.
Megértéséhez tudni kell, hogy akkor még fontos szerepe volt az Intervíziónak, a szocialista országok televíziós szövetségének, melynek keretein belül a tagországok ingyen megkapták egymás felvételeit, sőt nagy csinnadrattával még közös műsorokat is készítettek.
Bálint Ágnes, aki a ritka, nyelveket tudó szerkesztők közé tartozott, a megfelelő ember volt egy-egy ilyen, külföldön készült intervíziós gyermekműsor konferálására. (Gondoljuk meg, élőben!, mert az akkori technika a rögzítést még nem tette lehetővé.)


INTERVÍZÓ PONGYOLÁBAN

Mindenki láthatott már a tv-híradóban komoly, sötétzakós férfiakat, amint éppen az elkövetkező negyedév intervíziós műsorairól vitatkoznak, vagy ünnepélyes keretek között aláírják a műsorcsere egyezményt. Minden néző hallotta már intervíziós közvetítések alkalmával a kürtzengést, amelynek hallatára megremegnek a kiküldött munkatárs orrcimpái, és az egész stúdió lassan a feje tetejére fordul. (Persze ezt csak az olyan "vasárnapi" riporter érzi, aki máskülönben - mint a hétköznapok szerkesztője - jól kitaposott cipőben szokott végigcsónakázni a stúdiókon, hátul a szoknyáján mindama lépcsők, deszkák, állványok és dobogók porával, amelyeken próba közben megpihent, és aki csak az intervíziós műsorok alkalmi riportereként képviseli magas tűsarokra emelkedve, mélységes dekoltázzsal a hazai televíziót...
És mi van a szívdobogtató kürtharsanás előtt?
Szívdobogtató izgalom.
Munka.
Ugyanolyan hajszás, verítékes munka, mint minden egyéb, kürtszóval nem jelzett adás előtt. Csak éppen a zűrzavar nagyobb, hát hogyisne, hiszen itt minden előre nem látott fordulatot négynyelvű érzelemkitörés kísér, és a rendező feje majd szétszakad abbeli igyekezetében, hogy a műsort négy ország négyféle vérmérsékletű nézője számára élvezhetővé hangolja.
A sajátos nemzeti vérmérséklet már az adáshoz érkező riporterekre is jellemző. A német kollégák alig mossák le magukról az út porát, s máris nekiülnek a forgatókönyvnek, munkálkodnak rajta hajnali háromig, kidolgozva a szöveg legapróbb árnyalatait is.
A lengyel riporterek is hajnali háromkor veszik kézbe a forgatókönyvet, csakhogy ők énekelnek is hozzá.
Nekünk, magyaroknak is vannak némi jellegzetességeink: mi vagyunk azok, kik elragadó humorral, nagyon finoman gúnyolódunk a többi kolléga munkamódszerén. Már legalábbis az elején. Mert a munka során, amikor kérges csehszlovák kéz igazgatja a fülhallgatót a magyar tupírra, amikor mindegyikünk egy-egy szál virágot talál a mikrofonja mellett, amikor a dolgozókat hazaszállító tv-buszban ugyanaz a dal négy nyelven csendül föl - a sokféle nemzeti jelleg észrevétlenül elsikkad. Ránk, magyarokra ragad valami a németek pontosságából, rájuk viszont a lengyeles könnyedségből annyi, hogy az adás előtti percekben épp ők azok, akik sehol sem találják pompásan kidolgozott forgatókönyvüket, s emiatt valóságos magyaros pánikba esnek.
És mire elkezdődik a műsor, mindenki nagyszerűen érti egymást, függetlenül attól, hogy mi az anyanyelve. A mikrofon, amelyik adás előtt nagy koppanással esik le a gémről, minden külföldi számára az otthon levegőjét teremti meg: egy nagy család vagyunk, hibáink és erényeink közösek. És mikor a közvetítés befejeztével fölharsannak az intervíziós szignál kürtjei - az a bűvös hang, amelynek hallatára felszabadult ujjongással ölelkezik a stúdióban operatőr és színész, riporter és technikus, - rég nincsenek már németek, vagy lengyelek, vagy csehszlovákok, csak televíziósok vannak, fáradt, nagyokat fújó, műsoruk sikeréért reszkető televíziósok.

Rádióújság 1962. 46. szám

Vissza a nyitólapra