Mese a kukoricát morzsoló anyókáról
Volt egyszer egy igen-igen öreg anyóka. Főzni már nem tudott, nem bírt a rossz lábaival ácsorogni. Varrni sem látott a rossz szemével. Hogy valamivel mégis elfoglalja magát, kukoricát adtak morzsolni neki. Naphosszat morzsolta, morzsolgatta öreganyó a szép, sárgaszemű kukoricát, és mi tagadás, kicsit bele is unt már a morzsolásba. Pedig ha nem lett, volna morzsolni való, akkor meg folyvást azon mérgelődött volna, hogy nem tud hová lenni a semmittevésben.
Egy őszi estén az egész család lakodalomba ment. A gazda felhúzta az új csizmáját, a gazdasszony fejére kötötte a ropogós új selyemkendőt, a lányok arca meg úgy piroslott az örömtől, mint a pipacs meg a rózsa. Elmentek mind nagy örvendezve, és az öreganyó egyedül maradt a konyhában. Sötét volt és hideg, ezért hát öreganyó néha-néha jól belemarkolt a tűzhely melletti kosárba, és kukoricacsutkát dobott a tűzbe. Ilyenkor a macska, amelyik a csutkákon szundikált, duzzogva miákolt, majd megbékélt és dorombolni kezdett.
-Haj, haj, persze, így van ez! – sóhajtozott az anyóka. – Engem, lám nem hívnak már a lakodalomba. Már csak a sutban van a helyem. Pedig hát valamikor én is frissen perdültem a muzsikaszóra. De ez a fiatal népség azt hiszi, csak ők tudnak táncolni, csakis ők, bizony. Hát én talán elfeledtem, hogy miképp kell a rakni, magamat illegetni. Még mit nem! Szeretném, ha ez a nagy, kerek véka most nyomban egy nagy teremmé változna, benne a sok kukoricaszem megannyi sárga gyertyalánggá ez a sok csutka daliás legénnyé, a doromboló macska pedig nagybőgővé. Megmutatnám, meg én, hogy nem felejtette még el a lábam a tánc lépéseit.
Ahogy így dohogott magában, elmulasztott a tűzre tenni, és a csutka tűz egy kis pislákolás után kialudt. Egészen sötét lett a konyhában. A sötétben egyszer csak apró fények gyúltak. Egy, kettő tíz meg száz, vagy talán még annál is több? Csupa csupa fényes gyertyaláng. No de ilyet! Hát öreganyó meg hogy került annak a nagy, tágas teremnek a kellős közepébe? Honnét a csudából termett köréje hirtelen az a sok nyalka legény? Igaz, mi tagadás, hogy csak egy lábuk volt, de azon az egy lábukon azután olyan szűk csizmát viseltek, hogy el nem képzelhető, hogy tudták azt felráncigálni?
Az egylábú legények vígan sürgölődtek öreganyó körül. A sarokban már valami bőgő is brummogott. A legények egymást taszigálták, és végül a legdaliásabb táncba vitte öreganyót. Jaj, hanem az volt ám a keserves tánc! Az öreganyó egyre inkább nyögött és jajgatott, mert a bütykös lába minden lépésnél jobban és jobban fájt. A gyors pörgés, forgás közben úgy érezte, mintha tüzes parázson járna, és szédült is nagyon.
-Jaj, jaj, eresszetek engem már haza! – sápítozott kétségbeesve, szégyenkezve. –Menten összeroskadok!
Köröskörül a sárga lángocskák csúfondárosan libegtek, lobogtak. Az egylábú legények a térdüket csapkodták, úgy mulattak, hihihi, hahaha!
-Hihihi, hahaha! Öreganyó elbóbiskolt a morzsolás közben! – csilingelt egy vidám leányhang. Öreganyó fölrezzent, és restelkedve dörzsölte a szemét. Nyomban a kályhához hajolt, hogy a tüzet felszítsa. Jaj, de a tűz már régen kialudt. Kihűlt hamut talált csak, meg fekete pernyét, szikrát sehol. Azonközben a lány meggyújtotta a petróleumlámpát, és pergő nyelvvel mesélt a lakodalomról. Rojtos damaszt kendővel letakart tálat tett az asztalra:
-Ezt meg öreganyámnak küldik a lakodalmas háztól. Fogyassza jó étvággyal, én most sietek vissza a táncba.
Már ki is suhant az ajtón, mintha ő is csak álom lett volna, mint az egylábú legények. Öreganyó félretolta a kukoricás vékát, és hozzálátott a tálhoz. Erre a macska is felkelt a csutkák tetejéről, és nagy sóvárogva forogni kezdett az asztalláb körül. Neki is lehullott itt-ott egy-egy finom morzsa, és öreganyó, miközben a krémes tortákat, diós pereceket, kacsacombot, cukros karikákat falatozta, vígan így beszélt:
-Látod, Cicamica, ezek a fiatalok mennyit fáradnak azért a kis tortáért, eszem-iszomért. Estétől reggelig ropják a táncot, reggelre majd nem tudnak a lábukon megállni. Mi meg egy lépést sem tettünk, csak üldögéltünk itten csoda kényelmesen, mégis éppen annyi jó falatot kaptunk, mint azok, akik egész éjjel ott dínom-dánomoznak. Mégiscsak jó az öregség!