1970. szeptember 1.-én találkoztunk először.

Akkor léptem be a televízióba, és éppen osztályértekezlet volt.

A sarokban egy nő elmerülten hímzett valamit, a táskájából répák lógtak ki. Ő a Bálintági – mondták…ááá a Bálintági. Akkor már nimbusza volt. Persze ismertem, hiszen én is szaladtam haza a többi gyerekkel, felnőttel Futrinkát nézni, és én is, mint minden kamaszlány abban az időben böbebabául beszéltem.

Szerencsém volt, őmellé osztottak be, mint zöldfülű kezdőt. Sokat tanultam tőle, pedig nem tanított, azt mondta, menjek vele a forgatásra, és figyeljek, és menjek a vágószobába és mindenhová, és figyeljek, mert abból tanulok, és néha, ha arra jött valaki, mondott rá egy mondatot, egy szót, helyre tette. Ezzel ne barátkozz, ez lehetetlenül viselkedik, de azt nézd inkább, mi kerül ki a keze alól. A műsoraiban is így csinálta, mutatott, érdekesen „sztorisan”, nem tanított, hagyott tanulni.

Mindig derűs volt, amikor mérges volt, akkor is volt egy találó kibúvója. Amikor a fontoskodók már hosszú ideje vitatkoztak valamin, ő felállt, és egy frappáns mondattal, egy jól irányzott, új utat vágó, vagy naivnak látszó kérdéssel helyre tett mindenkit. Annak idején, 58-ban, a hőskor hőskorában, egy külker vállalattól érkezve csöppent bele a televízióba, s minden átmenet nélkül ráérzett a lényegre. A semmiből teremtette meg a magyar gyerektelevíziót. Úgy volt vezető szerkesztője, hogy közben vecsési háziasszonyként egy pillanatra sem szakadt el az állataitól, a falu népétől, a vonaton utazóktól. Arisztokráciája hétköznapiságából adódott. Piszlicsáré dolgokkal nem törődött. A felszín, a talmi nem érdekelte. Divatra nem adott.

Ez volt művészetének is lényege és sikerének titka. Tudta, mi kell a nézőnek. Valaki nemrég konyhaasztal írónak nevezte – lekicsinylően használva a jelzőt. Pedig a lényeget találta meg, és a legnagyobb dicséretet mondta, szándéka ellenére. Igen, a hétköznapiakkal foglalkozott. Károly bácsikkal, Irma nénikkel, a kis, cinikus Böbe babával és a csupa nő Cicamicával, a higgadt, fontoskodó Morzsa kutyával. Típusok, férfiak, nők, innen a szomszédból. A vecsési faluszélről, az ingázók közül. És libák, kacsák, sünök a tévészerkesztőségből. Ismerőseit írta meg, állatokat, embereket. Minket. Azért volt akkora sikere.

Szomorú, hogy a televízió elfelejtette örökös tagjai közé felvenni. Pedig, ebben teljesen biztos vagyok, van a magyar televíziózásnak egy olyan korszaka, amit nyugodtan nevezhetünk bálintági korszaknak.

Azt mondják, addig él az ember, amíg emlékeznek rá. Hát persze, Ági sokáig, nagyon sokáig él, újabb és újabb unokák jönnek és bálintágit néznek velük a nagymamák, és aztán majd ők is az unokáikkal….

Köszönjük, mindannyian köszönjük. Még sokan és sokáig.